Ünnepélyesen jelentem, hogy ezen az idei NaNoWriMo-n úgy elhasaltam, mint annak a rendje. 

Az előző sirámomnak az lett a vége, hogy Doriánt úgy ahogy van hanyagoltam, az új sztorit meg elkezdtem, deeee... Adam egy szemétláda, említettem már? És még a saját karakterével sem rendesebb. Sőt!

Tehát az a nagy helyzet, hogy napok óta semmit sem írtam. Ez így persze nem igaz, mert tegnap éjfélkor is még a mobilomba pötyögtem az agymenéseim, meg amúgy is van most marketingszövegírós melóm is... Úgyhogy tulajdonképpen csak Doriánt nem írtam. 10 000 szavas lemaradásom van. Igazából még be tudnám hozni... Ha akarnám. Hát, igen, ez a nagy probléma. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon messze érzem magamtól Doriánt. És ez elég rossz érzés. Tudod, olyan, mint amikor egy közeli ismerőssel megromlik a kapcsolat. Tök jól megvoltatok, aztán egyszer csak... Valami hiányzik. Simán elücsörögtem a WestEndben az embereket bámulva, most viszont egyszerűen csak nem érdekel, hogy hogy látja Dorián a világot. Másfél éven keresztül be-betekintettem abba a világba, és.. Csak nem érdekel, és kész. Azért remélem, lesz ez még így sem. 

Addig is: 

(Mindig meglep, amikor rákattanok valami mainstream zenére.)

forrás: x

forrás: x

forrás: x

 - És ez a mondat:

forrás: x

(Nyomokban SPOILER-t tartalmaz!)

(Ha nem tudod, milyen sémára épül az összes Marvel film..)

A téma már az első trailerrel megvett. Olcsón kapható vagyok, hogyha tér-idő hajlítgatásról van szó és van benne Benedict Cumberbatch meg Tilda Swinton.

Nagyjából azt kaptam, amire számítottam: ínycsiklandozó téma és látvány, szomorúan Marvel kidolgozású történettel.

Nem tudom Hollywood hogy van vele, de én úgy érzem, hogy a Marvel szuperhősök csillagának szép lassan leáldozik. Szép és jó, hogy milyen óriási mozis multiverzumot kreáltak, de a filmek annyira egy kaptafára készülnek, hogy a Docotor Strange-dzsel pont az a legnagyobb baj, hogy egy hamisíthatatlan Marvel film. Tehát semmi tét. Ja, persze húde el fog pusztulni a Föld. Kackac.   

Úgyhogy kezdem a téma kivesézésével: imádom, imádom, imádom, el akarok menni Kamar-Taj-ba, hogy tanítson az Ancient One. Varázslat, a világ átprogramozása, mindent ide nekem! Ennek következtében pedig a szokásos „tanulós fázis” nagyon tetszett, és el is felejtettem, hogy egy Marvel filmen ülök. Aztán persze benyögték, hogy „mi olyanok vagyunk, mint az Avengers, csak persze azért másmilyenek”. Na kösz. Ez nem kellett volna. Ahogy véget ért Strange tanulása, a történet szépen rálépett a jól megszokott sémára, és semmi, de semmi újítás nem volt benne. Semmi csavar. Jöhet a kérdés, hogy Mit vársz, hiszen ez egy Marvel film? És ebben a tudatban is ültem be, de az elején mégis felcsillant a remény, hogyha már olyan témához nyúlnak, ahol az idegsebészet és a keleti tanok találkoznak egymással, abból kihoznak valami mélyebbet annál, hogy jön a gonosz és meg akarja szerezni a Földet. Bár nem is ezzel van a baj. Jöjjön csak a gonosz és akarja megszerezni a Földet! Szuper! Na de milyen gonosz… Mads Mikkelsen próbálkozott, igazán próbálkozott, de egyszerűen nem volt semmi más feladata, mint meresztgetni a glamrockos szemeit. Amik jól néztek ki, az tény. 

Benedict szívszerelmem, de a forgatókönyv olyan szinten semmi volt, hogy ezzel még ő sem tudott csodát tenni. Sherlockos utalások mindenhol, amiről ráadásul néha el sem lehet dönteni, hogy szándékos-e, poénnak szánták, a fangörlöknek, vagy minek? 

Tilda Swinton karakterében még úgy ahogy van tartalom, de azért azt sem vitték túlzásba. Mondjuk Tilda Swinton maga az Ancient One, ezen sem kellett túl sokat dolgozni.

A Kung-Fu Panda karakterei sokkal összetettebbek, mint a Doctor Strange karakterei, és ez nem vicc.

Amiért érdemes megnézni a filmet az egyértelműen a látvány, mert az tényleg lélegzetelállító, meg aki odáig van a végtelen számú dimenziók témáért, annak felkorbácsolja a kedélyeit a film, persze leginkább azzal, hogy MIÉRT NEM VOLTAK KÉPESEK BELŐLE TÖBBET KIHOZNI?
De legalább inspiráló volt, ez is valami… 

Meg azért kedvenc részeim is akadtak (spoiler!):
- Strange első „utazása”.
- A Tükörvilág, úgy, ahogy van.
- Az ídőhurok, amibe Dormammu-t kényszerítette Strange. Azért lássuk be elég király, hogy a végtelenségig hajlandó lett volna újra és újra kínhalált halni, hogy megmentse a Földet. De! Utána természetesen úgy tért vissza, mintha mi sem történt volna. Megint csak kössz. Lehetett volna egy „kis” probléma abból, hogy lelkileg, agyilag, létezésileg mennyire megterhelő lehet ennyiszer meghalni, de hát… ez egy Marvel film.

- A köpeny. 

Sikerült behoznom a lemaradást, ami tök jó dolog.

Viszont szóljatok rám!

Szóljatok rám, könyörgöm!

Megint azt csinálom.

Megvan a sztori, elejétől a végéig, 150 A/4 oldalas kézirat, már csak egy "kicsit" (tehát vért izzadva...) át kéne dolgoznom.

És egész jó kis történet, DE!

DE!

Van egy sokkal-sokkal-sokkal jobb sztorim. Ami TÉNYLEG sokkal jobb.

Sokkal izgalmasabb, több szereplővel, szórakoztatóbb témával, és ehem ehem, mily' meglepő, megint van benne Adam, de NEM CSAK Adam van benne és lássuk be, ez azért komoly haladás a részemről... Nem, igazából nem az, tekintve, hogy még mindig nem tudom lerázni Adamet, mert nem is akarom. Ez van. Ha úgy élem le az egész életem, hogy Adam köré írok, hát így jártam. De most legalább itt van még Claud, Cyran és Soren is. Meg... Akad még újdonság. Kivéve Adam, aki 10000%-osan ugyan olyan, mint mindig. Priscilla meg... Áh, végre megint party van!

Csak hogy kellőképpen mainstream-ben nyomjuk:

A jó hír, hogy még mindig kitartok, és még a lendület is visszatért. Egész jól sikerült magát összekapnia Doriánnak. 

Most, hogy kicsit belemélyedtem a pszichológiába, igazából csak az a gondom, hogy Mánfai teljesen inkompetens pszichológus. Mondjuk a probléma ott kezdődik, hogy alapból szar férj, szar apa, akkor legalább a munkájában jó lenne, de ezt is elcseszte. De szerintem őt sem lehet hibáztatni. Inkább az zavar, hogy olyan elnagyolt a karaktere... Viszont Dorián szemén keresztül nem lehet jobban belemenni a jellemébe. Doriánnal az a baj, hogy nem igazán lehet rajta keresztül megismerni a többi szereplőt, mert rajta keresztül mindenki egy idióta. De talán ez nem is baj. 

Ez annyira nem illik a sztorihoz, tegnap mégis végig ezt írtam az első fejezethez. 

Aki esetleg úgy tévedne erre, hogy nem tudja mi az a NaNoWriMo, dióhéjban összefoglalva: National Novel Writing Month, egy olyan hónap, amikor a részvevők egy hónap alatt írnak meg egy 50 000 szavas történetet. 

Nekem eddig 2013-ban sikerült végigvinni a dolgot (a Camp NaNoWriMo-kat leszámítva, ami megint kicsit más), és elképesztően élveztem, de egy olyan történetet sikerült megszülni, ami teljes egészében egy rakás szemét. 

Úgyhogy most inkább megint csalok, és a rövid kis szünet után (kb. két hét), az idei NaNoWriMo-n új történet helyett Doriánt nyúzom tovább. 

És baromi büszke vagyok magamra, mert ma már le is ültem, és meg is írtam azt a bűvös 1667 szót.

Harapófogóval kellett kihúznom Doriánból, de megvan! Nem mondom, hogy most már 100%-osan fix az utolsó szó, de sokkal-sokkal jobban állok, mint egy hete. Megvan az a bizonyos jelent, amiről már azt hittem, sosem lesz meg. 

Nagyon kellett ez a szünet! 

És nagyon inspiráló volt ám Dan Wells közelében lenni! Erről még itt nem is áradoztam olyan sokat. A lényeg, hogy Dan Wells egy zseni.

Egyszerűen csak le kell írni a beteg dolgokat, nincs mese. 

Persze, John minden lelketlensége ellenére egy pozitív karakter, Dorián pedig... Doriánon kapásból végre kéne hajtani egy frontális lobotómiát, de minimum telenyomni gyógyszerekkel. Valószínűleg ez is vár rá. Dorián teljességgel menthetetlen, és az esetében gondolkodás nélkül engedélyezni kéne a halálbüntetést. Lehet, hogy a börtönben eljátszaná, hogy ő csak áldozat ebben az egészben, és valószínűleg el is fogja, nekem meg már pörög az agyam, hogy hogyan folytassam a sztorit, aminek végre megvan a vége.
Hat embert biztosan megölt. 

Az állatokat meg sem próbálom összeszámolni. Na jó, most, hogy megint újraírom a sztorit, össze fogom. 

Te jó ég, mennyi dolgom van még ezzel a sztorival! 

Fun facts: Mindemellett tiniregényt akarok írni és elolvasni előtte a Szent Johanna Gimi minimum első kötetét, hogy mi a helyzet e téren manapság.
Tudjátok, olyan hihetetlenül gagyi és primitív tiniregényt akarok, ahol a lúzer, de "elképesztően különleges" kiscsaj összejön a világ legjobb pasijával. És ennyi a történet. 

De előtte Doriánnak még fel kell aprítania pár embert. 

Negyven nap után, nem azt mondom, hogy feladtam, de... Egy kis szünetet iktatok be. Igen, igen, tulajdonképpen feladtam. Ez van. Kell egy kis szabadság Doriántól. KELL. Viszont kicsit több, mint egy hét múlva kezdődök a NaNoWriMo, úgyhogy nem lesz mese, folytatni fogom! De most kiveszek egy kis szünetet. Ez persze nem azt jelenti, hogy félrerakom a sztorit, egyszerűen csak elengedem ezt a görcsös minden nap írok dolgot. Igazából már most érzem, hogy jót tesz, mert így sokkal többet gondolkodom rajta.

A lényeg, hogy a NaNo-n megírom azt a bizonyos hátralévő néhány oldalt, közben pedig újra olvasom az egészet. Megint. Mert abból sosem elég. 

Új mániám viszont a pszichológia. De annyira, hogy el is kezdtem egy online angol kurzust, ami meglepően durvább, mint amire számítottam. Mindenkinek ajánlani tudom, hogy böngésszen a coursera.org-on! Az "Introduction to Psychology" kurzus például elképesztően igényes, ráadásul ingyenesen is végignézegethetők a videók! És örülök, mert egész jól megy ez a "tudományos angol" is, szóval nagyrészt csak azokat a szavakat nem értem, amiket magyarul sem értenék. 

Meg kell tudnom, miért működik Dorián máshogy. Legalább felületesen. Mert az, hogy gyerekkorában bántalmazták, rohadtul nem elég. Nekem a kémia kell. És ahhoz, hogy tudjam, mi van a pszichopatákkal meg szociopatákkal, először azt kell megtudnom, hogy úgy egyébként nagy általánosságban az emberekkel mi van.

Dan Wells pedig megnyugtatott, hogy nincs abban semmi furcsa, ha érdekli az embert az ilyesmi. És tényleg nincs benne semmi furcsa. Minél többet akar tudni az ember, annál jobb. Hát nem? De. 

Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem csak és kizárólag Dorián érdeme, hogy most az emberi agy és idegrendszer működéséről nézek videókat... Békésen sétáltam hazafelé, miközben Raven éppen Claud és Cyran előtt állt a feketemárvány teremben, és a két "új jómadár" éppen azt magyarázták Ravennek, hogy az egész univerzumnak szüksége van végre egy szilárd rendre, mert ami most van, az nagyon nem állapot (pl. Nick világról világra ugrálva pusztít el mindent, ami az útjába kerül és eddig még senkinek sem sikerült megállítania... Bár Raven nem is annyira dolgozott rajta...)
Claud és Cyran egy új uralkodóról beszéltek, mire Raven rákérdezett, hogy ugyan már miről van szó. Claud és Cyran pedig megmutatták Ravennek A Soren-t. Soren sokkal inkább mi, mint ki, valami mesterséges intelligenciaféle. "Műelemzés" szempontból nézve Soren igen erős megnyilvánulása annak, hogy mekkora hatással vannak a rám a Philip K. Dicktől olvasottak. 

Úgyhogy kezdődjön a móka!

Elérkezett a pillanat, hogy a "heti hat nap" címet lehet, hogy le kéne szedni, mert szétcsúsztam az írásban, és bár órákon át agyaltam azon, hogy mi a gond ezzel a sztorival, írnom nem sikerült.

Ma azonban jött a megvilágosodás, hogy nem is Doriánnal van a baj, hanem egyszerűen azért nem tudom megírni a végét, mert képtelen vagyok átérezni, amit ő érez. Ami egyrészt ugye teljesen egészséges, hiszen nem szándékozom senkit elrabolni és egy pincébe zárni, na de hogy még elképzelni se tudjam, az frusztrálja az egóm. Elég sok mindent el tudok képzelni, na de hogy pont egy ilyennél ütközzek falba...! 

Végül kilyukadtam ott, hogy túl felületes a sztori, úgyhogy belevetettem magam a pszichológiába. Oké, konkrétan egy órája merültem bele a pszichológiába. Nincs mese, melózni kell! Dan Wells gyakorlatilag a netről megtanulta, hogyan kell bebalzsamozni egy hullát, hát nehogy már bármi egy írópalánta útjába álljon! Mindig is akartam pszichológiát tanulni, hát itt a tökéletes alkalom! Nem tudom most éppen melyik neuronom merre mozgolódik, de az biztos, hogy felpörögtek. Egész jó hatással van rám a kialvatlanság.

Újra nekiestem a sztori elejének, hátha onnan sikerül visszakaparnom az egészet.

Dorián fecseg, mondja, mondja, lelkesen mesél, egész bájos szerintem, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy szórakoztató... De szép lassan az egész elbeszélés szétcsúszik. Dorián csapong, lényeges dolgokat nem fejt ki, mást meg szájbarágósan magyaráz. Nem tudom mit kezdjek vele. Egyrészt úgy érezném hitelesnek, ha meghagynám a spontánságát, másrészt viszont... Szeretnék végre valami "irodalmilag" elfogadhatót összeeszkábálni. 

Rendben, nem ezen kéne szenvednem, amikor továbbra sincs meg a történet vége, de muszáj kicsit eltávolodnom a végétől, hátha egyszer végre előkerül.

Nem tudom kit áltatok, eddig egyetlen történetemnek sem lett meg a vége...

Pedig ha könyv lesz, kell egy utolsó mondat. Ezért: 

"Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét."

- Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Annyira, annyira magába bolondított ez A Mester és Margarita (khm, khm, Woland bolondított magába...). Őrült írók. Démonok. Sátán. Jézus. Minden ami kell, 425 oldalon keresztül. És vége.

Pénteken egész jól sikerült írogatnom, ma pedig még új jelenetet is, nem mondom, hogy száguldok, de azért halad a dolog, csak nem tudom, hogy mennyire kéne bő lére ereszteni azt a részt, aminél most tartok... Ilyenkor érzem, hogy nagyon-nagyon nagy szükségem lenne egy szerkesztőre. 

Viszont... Az a helyzet, hogy technikailag elbuktam ezt a saját kihívást. De ne áruljátok el senkinek! Folytatni akarom! Tegnap nem sikerült írnom. Délutántól estig programom volt, de ez nem kifogás, és... Az jó kifogás, hogy "összehozott" az élet egy kicsit ijesztő olvasóval? (Oké, Adam hozott össze vele. ) Arra azért nem voltam felkészülve, hogy már bármiféle regény megjelenésem előtt konkrétan fenyegessenek. Mondjuk Doriánra kell is edződnöm, mert ha azt egyszer kiadják könyvben, akkor aztán bőven fogok kapni jéghideget a nyakamba a témája miatt, az biztos... De valahogy Chuck Palahniuk, Bret Easton Ellis, Stephen King és mindenki más is túlélte az ilyesmit, csak... Azért mégsem felemelő értés, ha fenyegetik az embert a sztorijának és karakterének hála, ráadásul nem hiszik el, hogy egy sztori, nem pedig a valóság. Egy ilyet olvasni lenne jó, nem átélni! Majd egyszer talán ezt is megírom.

Na jó, siránkozás helyett megyek vissza írni. (Nem, nem sikerült, folytatom a nyafogós blogolást...)

Tegnap nem írtam, mert Claud és Cyran... 

Itt még nem is szenvedtem arról, hogy mennyire szükségem van új karakterekre. 

Nagyon szükségem lenne. 

De közben meg nagyon-nagyon be kell fejeznem Dorián, és az előző bejegyzésem óta kicsit helyreálltak a sztoriban a dolgok, de még mindig nem mondanám, hogy "megy". 

Nem szeretem ezt a részt. És nem azért nem szeretem, mert éppen azon szörnyülködöm, hogy miért írok ilyen beteg dolgokat, hanem mert... Egyszerűen csak nem sikerül jól megírnom.

"Normál esetben" (Adam blogján pl...) ilyenkor szokott az lenni, hogy hagyom a francba az egészet, és belekezdek valami másba. Persze az most sem ártana, ha mondjuk valami novellát össze tudnék rakni, de... Igen, igen, az önsajnálat az megy. Mind mindig. 

Úgyhogy akkor nézzük, miket ajánlanak a "writer’s block"-on való túllendüléshez:

1. Dolgozz valami más projekten. (Rajzolás, festés, vers írás...)

Ma már rajzolni is próbáltam... Oké, inkább csak firka volt. Nem mondanám túl elmélyültnek. Oké, akkor festek valamit. (Nem tudok festeni.)

A jó hír, hogy megvan mi a hiba. Egy olyan logika szart raktam bele, hogy egyszerűen nem értem, miért telt ennyi időbe megtalálni, amikor kiszúrta a szemem.
Úgyhogy az is valami, hogy megvan, mi a szar.
Most már "csak" ki kell javítani.

Annyira nem illik a történet hangulatához, és valahogy mégis tökéletes hozzá. (Úgyhogy ez szól, ismétlésre állítva.)

Ma nem ment olyan húde jól az írás, mert néha megesik, hogy az élet produkálja a legelképesztőbb dolgokat.

De azért igyekszem magam összekaparni írásilag, csak hiába a Kamillás karakterinterjú, Kamilla valahogy nem áll össze.Meg így a végére Dorián is mindig szétcsúszik. Július 15. óta nincs meg a sztori vége. Még jó, hogy ilyen pontosan tudom.

Nem áll össze, nem áll össze, és ez a legőrjítőbb. Illetve meg vannak az események, de nem tudom leírni, nem tudom jól leírni, nem tudom Dorián hangján leírni, és ez bizony azt jelenti, hogy valahol kisiklott a történet. Ezen nincs mit szépíteni. Úgyhogy kénytelen leszek akár órákat is ülni fölötte, hogy jöjjön az a bizonyos "Aha!".

Oké, ez az idézet pont jókor jött.

Tehát akkor megyek, és kiszenvedek magamból néhány szót, hátha valamelyik használható lesz.

Írom tovább, mi mást csinálnék.

Kamilla és Adam találkozik. Spoiler. Mondjuk akkor már az nagyobb spoiler volt, hogy egyáltalán van Kamilla.

Kamilla és Adam nem akar egymás mellett működni.

Micsoda meglepő fordulat...

A bosszantó az, hogy még nem sikerült elkapnom azt a hangulatot, amikor együtt szerepelnek. Nincs meg az a... Az a nem tudom mi, de valami hiányzik.

Tegnapra is átnyúlt még a jól-írás, ma egy kicsit alábbhagyott a dolog a Westworldnek hála, amire annyira rápörögtem, hogy némileg erőszakkal kell magam visszalökdösnöm a budapesti elmebeteg fiatalok világába...

Viszont történelmi pillanathoz érkeztem, újra egy doksiban van az átírt teljes első és második rész eleje. A jelenlegi állás: 

54 145 szó (ami kevés, ha azt vesszük példának, hogy a Harry Potter első kötete 76 ezer szó körül van, és az azért nem egy hosszú könyv...)

134 A/4-es oldal (ami ugyebár nem könyv formátum...)

24 fejezet

És még 3500 szónyi megírt folytatás van, ami lássuk be, egy nagy nulla. 

Úgyhogy most, hogy összeért a két rész, újra módszert kell váltanom, és rohadt gyorsan elkezdeni írni a befejezést. Már mint le van már írva egy befejezés, de az... Hát, az nem jó. Tehát lassan ki kell másznom a javítás "kényelméből", összekaparni magamat és Doriánt is, és írni... De amikor már én érzem azt valamiről, hogy túl durva... 

Tud valaki olyan sztorit, ahol az elrablás, pincébe zárás, stb. az fogva tartó szemszögéből íródott?

Már a trailert elnézve sejtettem, hogy szerelem lesz ez a sorozat, mert hogy ne lennék odáig valamiért, ami arról szól, hogy kreálnak egy világot, ahova bemehetnek az emberek turistáskodni, az ott élők pedig azt hiszik, hogy az a valóság!

Trónok Harca óriási sikerén felbuzduló, nagy költségvetésű, Anthony Hopkins-szal előrukkoló sorozat, tehát elég nagy esély volt rá, hogy valami jó fog belőle kisülni.

Ráadásul már a második rész is közprédára került, még mielőtt hivatalosan megjelent volna.

A sorozat alapsztorija pont nekem való, az első két rész tökéletesen arról szólt, amire a trailer alapján számítani lehetett, hiszen az androidoknak minden történetben pont az a lényege, hogy öntudatra ébredjenek és elkezdjenek fellázadni a teremtőjük ellen. És nézzenek oda, van egy olyan android is, aki azért kattant be, mert túl sokszor törölték a programját majd adtak neki új személyiséget és ezek az emlékek elkezdtek keveredni… Khm, khm, mintha ilyesmit már „láttam” volna valahol… Ettől függetlenül persze szuper szál. Vagy éppen emiatt tetszik ennyire.

Még csak elég felületes információkat kapunk Wesworldről, de az összetettsége már heveny nyáladzásra késztet. A rengeteg élvhajhász Wesworld vendég mellett az eddig névtelen, fekete ruhás látogató érdekel a legjobban, aki már a világ „legnehezebb szintjén” játszik, és szépen oldogatja meg a rejtélyeket. Na meg azért néha megerőszakolja a főszereplő csajt, mert hát miért ne…

Nem mondom, bőven vannak az én ízlésemhez már túlságosan hatásvadász elemek, de hát miért is ne?

A karakterek egytől egyig szuperek, a trailerben azt hittem, hogy Dolorest utálni fogom, és kicsit mondjuk utálom is az idióta „az élet szép” programja miatt, de mégis tökéletesen érthető, hogy valaki ilyen lányt alkotott. Dolores a Mary Sue karakter tökéletes megtestesítője és hát miből lehetne látványosabb jellemfejlődést és drasztikus elborulást kihozni, mint a világ legszebb, legmosolygósabb, legpozitívabb lényéből.

Loganbe természetesen instant beleszerettem, kezdve ott, hogy „Te jó ég ez Dorián!”, mármint tényleg Dorian Gray a 2009-es filmből. Ráadásul egy egoista, beképzelt, biszex, „majd én megmutatom neked, milyen az igazi éned” karakter, szóval… Úgyis lesz még bőven szerepe!

Másik nagy kedvenc Lee Sizemore, aki kétségbeesetten próbálna jó sztorit összehozni a világhoz, de úgyis csak leoltják szegénykét.

A „tejes gyilkost” sajnálatos módon leselejtezték, pedig ha Westworldbe mennék, akkor tuti a hozzá hasonló vadállatok körül sündörögnék.

Ja igen, mert itt a lényeg, hogy aki Westworldbe megy szórakozni, annak ott semmi sem árthat. Testileg legalábbis.

És itt jön a kérdés, hogy mi a francot kezdenék magammal, ha tényleg elmehetnék Westworldbe? Mondán, hogy ráakaszkodnék Loganre, de az a baj, hogy ő nem szereplő, hanem szintén ember, szóval nem jöhet össze a dolog. Keresnék valami elborult elméjű törvényen kívülit, és őt nyaggatnám, hogy mutassa körbe a világot. Persze erre a célra Teddy-t alkották meg, de ki a csudának kéne Teddy? Mondjuk így könnyen nagy a szám. Ha tényleg bejuthatnék Wesworldbe az a szomorú helyzet, hogy tényleg Dolores vagy Teddy kéne nekem, hogy ne pánikoljak be az egésztől. Mármint ha tényleg leszállnék a vonatról és ott lennék a vadnyugaton, egyedül, ismerősök nélkül, hát akkor… Fogalmam sincs, mit csinálnék. Elkezdenék prédikálni, hogy „Azt a rohadt, ti tényleg nem tudjátok, hogy nem vagytok igaziak, pedig aaaannnyira igazinak tűnik az egész!”. Pedig nagyon is igaziak.

Igazából nem különösebben az izgat, hogy Én Wesworldbe menjek.

Az izgat, hogy csinálják meg az én karaktereimet is legalább ennyire igazira! Ő majd ellesz helyettem is a világban!

Nem kellett sokat dolgoznom rajta, hogy feltűnjön egy fickó… Persze esélytelen, hogy én a következő néhány évben westernt írjak, de ki érdekel? Rám fért már a egy kis változatosság.

Ma nagyon-nagyon jól haladtam! Ilyenek a jó napok! Ráadásul szép lassan (talán már holnap) elérek az első rész végére, szóval összekapcsolhatom a második résszel. A nagy összekapcsolás igazából annyi, hogy egy doksiba rakom majd őket. 

A Mester és Margaritát olvasom és teljesen bele vagyok szerelmesedve, és nagyon mélyen érintett az a jelenet, amikor a Mester a tűzbe hajította a kéziratát... Igazából még csak a könyv 30%-ánál tartok, de már nagyon mélyen érint az egész könyv és egészen biztos vagyok benne, hogy ennek lesz valami hatása Doriánra is. Még fogalmam sincs, hogy milyen, de valami lesz, az biztos. 

Néha úgy érzem, félek ettől a szartól, amit írok. De nem ma.

Hétfőn nem szárnyaltam, tegnap pedig annyira fel voltam töltődve energiával, hogy egyszerűen képtelen voltam írni.

Azért hétfőn összehoztam a napi ezrest, a tegnapi nap pedig kimaradt, mert ez ment a fejemben, és nem tudtam miatta írni. Vagy inkább nem akartam... Ebbe nem szabad Doriánt belekeverni. Nagyon nem.

Ma eddig megint jól ment, remélem, fog menni még jobban is.

Mindenesetre a Get Scared szinte mindig tökéletes zenei aláfestés ehhez a sztorihoz.

Még a tegnapról jut eszembe, hogy "emóbb vagyok, mint amikor emo voltam". (Sosem voltam emo, nagyon-nagyon kiértem ám magamnak ezt a sértő jelzőt.)

Ui.:Teljesen hihetetlen, de már egy hónapja csinálom ezt a "kihívást"! És az van, hogy büszke vagyok magamra, mert TÉNYLEG csak hetente egy napot hagytam ki.

Tegnap nem írtam, szóóóóval akkor a hétfői három mondatos szenvedésem mégiscsak számít. Írásnak írás volt, csak kevés. Éljenek a kiskapuk.
Ezen a hétvégén heveny alkotói válságban szenvedek, ez a sztori szép lassan kicsinál... Annyira jó érzés! (Szenvedek, de még hogy!) Életem első NaNoWriMo-ján volt az, hogy annyira rápörögtem a sztorira, hogy napokig nem bírtam miatta elaludni. Hát, most is hasonló a helyzet, csak az azért ehhez képest egy nyugis kis történet volt...


És ehhez a Philip K. Dick idézethez most mindenképpen szükségem van erre.

Tegnap újra a sztori elejéhez nyúltam vissza, mert hát ha azt mondja valaki, hogy ideje lenne tovább feltölteni a történetet, akkor bizony nincs mese, ideje tovább feltölteni a történetet... Nem, még nem sikerült, ne keressétek.

Ma is folytattam kicsit az első rész javítását, és igazából tök jó érzés, hogy úgy érzem, egészen összeáll ez a sztori. A világ minden mocskát beleírtam. Na jó, azért azt messze nem, de... Kellőképpen "mélypontot keresős" kis történet lesz. És azt hiszem Dorián meg is találja a végén.

Ja és igen, egy tökéletes dal az első részhez:
(Aww, és Andy... Ez a vigyor, meg a rúzs, meg a smink, meg úgy az egész egyben! Aaaannnyira milliószor jobban néz ki, mint amit most Andy Blackként bájgúnárkodik. Most komolyan, ez...Hát hol van a fenti kliphez képest? Persze, hogy Andy szép, de ah, az emo-korszak volt az igazi!)

Amúgy meg mi az már, hogy unottan nézem ezt a Ribcage klipet, és akkor egyszer csak így WTF AZ OTT EGY MCR LOGO??? És visszatekerem, és tényleg. xD Kemény egy másodpercig se látszik... Ez azért már para, hogy ennyire rááll az agyam. 1:31, ott van ám!

Tobias and Guy

De én két aljas gennyládával vagyok megáldva! Szenvedek. De nagyon. Ritka alkalmak egyike, amikor valami mézesmázos, rózsaszín habcsókos cukiságot akarok írni.

Ma nem száguldottam annyira, mint tegnap, de azért az 1000 szó meglett. :D

Írhattam volna többet is, de sajnálatos módon ráakadtam egy hihetetlenül imádnivaló webcomics-ra és és és aww annyira cuki, és romantikus, és közben teljesen elborult és beteg.

Tehát előtört belőlem a fangirl, és a világ másik sarkába akarom hajítani Doriánt és Adam-et is, mert utálom őket, de nagyon!!! Két emocionális nulla, és nem csak gonoszak, hanem egyenesen undorítóak én pedig most valami cukit akarok írni, mert... Mert:

22. nap

Ma kemény három mondatot írtam. Mert szar vagyok. Ennyi. Igazából nem tudom, hogy ez most számít-e írós napnak, vagy mi... Gondolom a saját lelkiismeretemre van bízva. 

23. nap

Na, így kell ezt csinálni!

A tegnapi csúfos kudarc után úgy voltam vele, hogy nincs mese, be kell állítanom magamnak valami szószámot, mert az szép és jó, hogy minden nap írok valamennyit, de nehogy már ilyen három mondatokkal akarjak kibújni a valamennyi alól. 

Napi ezer szó, nincs mese!

Egy és negyed óra alatt megvolt 3604, tehát igazán nem nagy ördöngösség így, hogy javításról van szó! 

Minden hozzám hasonló idiótának ajánlom a Writeometer mobilos alkalmazást. Én különösen szeretem benne a random idézeteket, na meg hogy nyomon lehet követni a statisztikát. És most ezt sem fogom abbahagyni! Ha beledöglök is meglesz ez a sztori. 

Huhuhú, na most aztán szégyellem magam, hogy nem pötyögtem a kis feljegyzéseim az írásról. Péntek volt a nem-írok-nap. A szerda-csütörtök tömény Doriánozással telt, a drága kis lelkét igyekeztem minél jobban felboncolni, különös tekintettel a húszas éveinek elejére, mert rádöbbentem, hogy a tinédzser Doriánt már kívül-belül ismerem, viszont a sztori vége felé már annyira kicsúszott az irányításom alól, hogy szinte már semmit sem tudtam a motivációjáról. Úgyhogy a Kamillás interjúk után Doriánt gyötörtem. Ami bevallom, kissé kibúvó volt, hogy ne a tényleges sztorit írjam, de muszáj volt, mert csak így sikerült továbbhaladnom. Kicsit csalásnak érzem az ilyesmit, de ez hülyeség, hiszen egyáltalán nem csak az a lényeg, ami most az Önmegvalósítás című doksiban van, hanem az a sok-sok többi iromány is, ami sosem fog belekerülni.

A tegnapi nap pedig végre bekövetkezett, amire vártam! Sikerült érdemleges részeket írnom ahhoz a bizonyos Második részhez, és ez bizony annak köszönhető, hogy nyúztam egy kicsit Dorcikámat. 

Ma pedig szerencsére folytatódni látszik a lendület.


"Készülj fel, mert ezután olyan sikered lesz a nőknél, amiről álmodni sem mertél volna… ami felülmúlja a legmerészebb elképzeléseidet… és sokkal-sokkal több annál, mint amiben eddig részed volt."

Adam, ugyan már, nem akarsz ilyen tréninget indítani? Még testhez állóbb lenne, mint a spirituális tanító... Én meg adom itt az ötleteket. Sok eszem van.

Miért, miért, miért hiszek a nők, hogy a férfiak valami misztikus teremtmények, és miért hiszik azt a férfiak, hogy a nők valami misztikus teremtmények? Miért? Mármint persze, fogalmam sincs, milyen lehet férfinak lenni, de... Tipikus csajos csajnak sem mondnám magam. De hát nincs is olyan, hogy tipikus csaj, vagy tipikus férfi!

Oké, oké, látom, rám jött a filozofálhatnék.
Megyek vissza Doriánt írni. Férfi szemszögből.

Hogyan írhatnék férfi szemszögből, ha nem vagyok férfi?
Hogyan írhatnék egy sorozatgyilkos szemszögéből, amikor nem vagyok sorozatgyilkos?
Pont így.
És ez a lényeg.
Tudtátok, hogy a világ, amiben éltek, csak egy illúzió?
Oké, oké, tényleg megyek írni!
Tényleg.

 

Ezen a cikken felbuzdulva tegnap éjjel megírtam a magam "Kapd már össze magad!"-ját. (Még csütörtökön.)

*

Igen, igen, tudom, holnap munka, de... Csak egy kicsit várj! Adam már úgyis az agyadra megy. Látod, nem olyan nagy szám ez. Mások is csinálják. Mások is így írnak. Ez van. Ne kérdezd, ki vagyok, nem tudom ki vagyok, tudod, pontosan erre vonatkozik a ha én vagyok a hang, ki hallgat?

Nem akarlak vádolni, nem akarlak védeni.
Arra ott van neked Adam.
Ijesztő, hogy ennyire ott van neked Adam. Nekem. Nincs magamnak mit mondanom. Mindent tudsz. És fáj. Mert igaz. Nem is szabadna olyan mélyre ásnia magában az embernek.
Mondani akartam neked valamit.
Nem tudom, mit mondjak.
Mondjam azt, hogy ne mű-mosolyogj az emberekre? Ne jópofizz? De hát jó, hogyha végre kommunikálsz az emberekkel...

Befejeztem a Kamillás interjút, röpke tíz oldal, persze szóközökkel, meg minden. Bevallom, izgalmasabb karakterekkel egyszerre végig szoktam őket darálni, Kamillával azért nyögvenyelősebb volt, a lényeg, hogy csomó mindent megtudtam róla. 

És akkor így a végére egy mainstream dal, amiről mindig Kamilla és Dorián fog eszembe jutni.

...Deep in her eyes,
I think I see the future.
I realize this is my last chance.

She took my arm,
I don't know how it happened.
We took the floor and she said,

"Oh, don't you dare look back.
Just keep your eyes on me."
I said, "You're holding back,"
She said, "Shut up and dance with me!"
This woman is my destiny
She said, "Ooh-ooh-hoo,
Shut up and dance!"

Olyan kis kedves, olyan pörgős, olyan szerelmes! 

És a végén vérbe fullad minden...

Még mindig Kamilla.
Meg valami más, aminek nincs köze a sztorihoz, mert a sztori folytatása lenne, és ennek a sztorinak nem lesz folytatása, mert az már egy másik történet.
Kicsit fel vagyok pörögve, mert tegnap este fejetem be Philip K. Dicktől az Istenek invázióját, amin még hetekig kattogni fogok, aztán meg ma megnéztem az I'm not a serial killer filmet, ami kivágta a biztosítékot Dorián-ügyben.
Elég sok közös van Doriánban és Johnban. A legjelentősebb különbség talán az, hogy Dorián találkozott Adammel.
Nem, ez nem igaz. John annál sokkal, de sokkal erősebb, és ő sosem lenne sorozatgyilkos. Sosem? Sosem. John jófiú. John leütött egy ártatlan, idős nőt, akit éppen felriasztott az álmából. Csak azért, hogy megzsaroljon egy démont. John nem jófiú. Nagyon nem az. De legalább jó akar lenni. Dorián soha a büdös életben nem akart jó lenne, és ez fontos különbség.

Éppen gőzerővel interjúztatom Kamillát, a lányt, akibe Dorián beleszeret. Csak azért pötyögök gyorsan ide is, hogy közöljem, aaaannnyira élvezem a karakterinterjúkat! Kamillával kifejezetten nehezen álltam neki, elvégre ő csak egy teljesen átlagos lány, de egészen belelendültem! Mondjuk abból a szempontból tényleg különleges Kamilla, hogy ritkán van ennyire... csajos karakterem. Mármint nem picsás, csak olyan... Csak egy lány.

Megsajnálom itt szép csendben. 

Ami persze tök jó, mert ha már én érzek iránta valamit, az fél siker, hátha az olvasóknak is átjön belőle valami. 

Mondjuk nem titkolt szándékom, hogy Kamilla legyen A Lány, akivel a női olvasók azonosulni tudjanak, de azért nem akarom túl Mary Sue-sra. 

Nagyon-nagyon örülök, hogy most beindulni látszik vele a "kapcsolatunk". 

 

Tegnap Tegnap előtt volt a heti nem írok nap, úgyhogy ma belehúztam. (Tegnap megint nem töltöttem fel a bejegyzést...)

Viszont a figyelemelterelődésem nem várt szintre lépett! Google térképen utána akartam nézni egy budapesti apróságnak, aztán úgy húsz perc múlva azon kaptam magam, hogy a Csendes-óceán közepén lévő icipici sziget utcáit nézegetem...  

* 

14. nap

Esős időben jól megy az írás, ezt már többször megfigyeltem magamon. Ma is a  II. részen dolgozom, jelenlegi dilemmám, hogy jóval nagyobb időbeli ugrások vannak benne, mint az I. részben. Az I. rész jelenetei jóval hosszabbak, sokkal jobban kitérek az apró részletekre, ami fontos a karakterek bemutatása miatt. a II. részben viszont azt veszem észre, hogy rövidebbek, és kevésbé szájbarágósak a jelenetek. És fogalmam sincs, hogy jó-e ez így. Az a baj, hogy ahol általában felmerül ez a kérdés, ott már valami gubanc van, de nem nagyon tudom, hogy mennyire kell ezt orvosolni. 

Lehet, hogy nem túl jó taktika, de most kitaláltam, hogy a sztori második felét is elkezdem javítgatni. 

Alapvetően két nagy részre osztható a történet, és a második rész messze nincs olyan jó állapotban, mint az első, tele van lyukakkal, odadobált párbeszédekkel és "majd lesz vele valami" jelenetekkel. Az sztori első felét már eddig is rengetegszer átrágtam, viszont a második részben rengeteg olyan jelenet van, amit még egyszer sem olvastam újra, úgyhogy muszáj azzal is foglalkoznom. Nem tudom, mennyire jó ötlet felbontani a lineáris haladást, majd kiderül... 

És lett egy új istenes-háborús sztorim, aminek egyik a főszereplője Conie, a göndör, barna hajú lány és a testvére Sept...

Neeem, nem. Ezt a történetet nem most kell megírnom. De annyira jó amikor felébredek reggel, és egyszer csak ott vannak! Arra is emlékszem, milyen volt, amikor Dorián felbukkant.

Ma is Placebo-s volt az írás, és ment, ment, de nem vagyok megelégedve magammal. Mondjuk ez alapból is egy ilyen nap... De legalább csinálom!

Örök ellenségeim az átvezetések... Van néhány rövid jelenet, amik tényleg tetszenek, de egyszerűen nem tudom őket benyomorítani sehová. A 11. fejezet pedig egyszerűen katasztrofális. Ültem rajta most vagy egy órát, és semmi. Talán előrébb kéne tenni, talán törölni mind az egy oldalt. Nem lenne nagy veszteség. De közben vannak benne jó mondatok! Ez például tetszik:

"A tízemeletes házak sora olyan, mint egy adventi kalendárium, csak éppen az év minden napjára jut egy kinyitni való ablakocska. Meglepően kevés ember gondol bele, hogy egy jobb távcsővel milyen tökéletesen be lehet látni a szemközti házból"

Most viszont el kell engednem ezt a 11. fejezetet.

 Nézzük, mi jön ez után. Ó, ezt a részt szeretem! El ne felejtsem megrendelni az Alexandrából Chuck Palahniuk-től a Túlélőt!

De elvagyok itt magamban. Mint általában mindig. 

A jó hír az, hogy írtam minden nap, viszont blogbejegyzést lusta voltam összekaparni. Péntek délelőtt tök jól haladtam, a tegnap viszont megint inkább csak "írogatósra" sikeredett, mert mazochista hajlamaimat kiélve elolvastam a Szívzűrterápia strébereknek című borzalmat, és maradandó agykárosodást szenvedtem miatta. Aztán Adam volt olyan tündérdrága és felhívta rá a figyelmem, hogy az Önmegvalósításnál is pontosan ugyan az az alapfelállás, mint ebben a tini-szutyokban: adott az eddig burokban élt, visszahúzódó diák, akit aztán a Nagyon Menő és Laza Srác bevezet az élet örömeibe. Csak a végkifejlet más egy csöppet. 

Aaaannnyira egyszerű lenne tiniregényt írni! Nem, nem egyszerű, abba is belebuktam már kétszer. 

Na, nézzük, mit sikerül ma összehoznom.

*

Ma megint elmerültem. Mit meg nem adnék érte, hogy mindig így tudjak írni! Eljutottam az Egy másik Dorián arcképe részhez, amit Adam blogjára is felpakoltam még februárban. Azt kell mondjam, hogy magamhoz képest egész jól haladok ezzel a sztorival. Még mindig úgy érzem, hogy lehet belőle valami, ha befejezem. Márpedig befejezem, mert ha nem, akkor tényleg nem ér semmit az életem. Ez a kijelentés talán túlreagálásnak tűnhet, de nem az, mert ha az ember tudja, hogy az életcélja, hogy írjon és kiadják valamijét, de mégsem képes befejezni semmit, akkor bizony tényleg értéktelen az egész. 

*

Van egy pont, ahol mindig összeomlok, hogy tulajdonképpen kik is ennek a sztorinak a célcsoportja? Addig rendben, hogy +18-as, annak ellenére, hogy az első felében 15 éves a főszereplő...

Na meg ezt manapság hogy lehet meghatározni? Elvileg +18-asnak kell lennie, mert van benne szex, vér, gyilkosság, lelki terror, stb, stb, de közben meg mégiscsak egy tinisztori. Legalábbis annak indul. Aztán szépen felnőnek ezek a seggfejek, és nincs megállás.

Ez nem egy szerethető történet. 

Nagyon nem az. 

(A/5-ös méretben kb. 100-120 oldalnál járok...)

A mai írásadagért hálás köszönet a Placebo-nak.
Felolvasós hangulatban voltam, ami ritka, mert ha el is kezdem hangosan olvasni a sztorit javítás közben, néhány sor múlva általában azon kapom magam, hogy csak magamban olvasom. Most pedig nagyjából öt oldal sikerült végig fennhangon olvasnom, aminek az lett az eredménye, hogy kiszáradt a szám, a macskánk pedig hülyének nézett.

Nem is értem, miért nem olvasom többet hangosan, sokkal egyszerűbb kiszúrni a hibákat...

Tegnap ellőttem a heti "nem írok napom", mert... Mert. Vannak napok, amikor egyszerűen nem megy.

A mai nap viszont annál jobban alakul! És az ilyen órák azok, amik nélkül képtelen lennék élni.

Amikor nem csak a monitorra meredve rendezgetem a mondatokat és javítgatom a szerkezetet, hanem amikor már nincs is monitor, nincs semmi, csak a történet. Amikor beállítok egy albumot vagy csak számot ismétlődő lejátszásra, és már nem is hallom, egyszerűen csak jót tesz a meditatív állapotnak. Na igen, nálam ma (is) ez a szám járul hozzá jelenleg ahhoz, hogy egységbe kerüljek az univerzummal:

Azért ez a spirituális szöveg, mert délelőtt belefutottam egy Agykontrollos videóba, mire úgy döntöttem, hogy meditálok egyet, és megint rádöbbentem, hogy alfa állapot ide vagy oda, az a legjobb érzés a világon, amikor írok.
Úgyhogy megyek is vissza arra a csodálatos helyre, ahonnan jöttem.
Éppen egeret gyilkolnak a fiúkák.

Vasárnapra nem terveztem, hogy fogok tudni írni, de délelőtt legalább a szinopszissal sikerült foglalkoznom egy kicsit. Egész jó kis tételmondatokat sikerült összeraknom.

Igazán bájos témám van.

"Hogy válik egy tizenöt éves srác sorozatgyilkossá."

"Mi vesz rá egy huszonéves férfit, hogy elraboljon egy lányt, bezárva tartsa, megerőszakolja, végül megölje." 

Nem, ez még nem a spoiler része...

És emellett azon szenvedek, hogy romantikus tiniregényt lenne kedvem írni, ahol a lány beleszeret a fiúba, de a fiú észre sem veszi a lányt... Köszönöm Adam, köszönöm.

17:05-17:40

(Miután végre sikerült túltennem magam a Suicide Room trailerén, csak nekiálltam írni...)

21:08 -21:30
Hát, ma nem volt valami produktív nap, de legalább pötyögtem valamennyit. 

10:26-11:15

(Többé kevésbé legalábbis, az elején még sikerült elterelődnie a figyelmemnek, és úgy öt perc után azon kaptam magam, hogy teljesen irreleváns képeket nézegetek. Egyszerűbb lehetett írógéppel írni abból a szempontból, hogy nem nem tudtad megnyitni a Google-t, hogy csak gyorsan utána nézz valaminek, aztán Pinteresten feleszmélsz, hogy "Hogy a francba kerültem én ide?")

12:54-13:20

Megint nekiálltam utánaolvasni, hogy hogyan is kell jó szinopszist írni. Én is az a fajta írópalánta vagyok, akinek görcsebe rándul a gyomra a szinopszis írás gondolatától, mert megrémít, hogy egy oldalban hogy tudnám tökéletesen összefoglalni a több, mint 60 ezer karakteres művem. Mondjuk az eddigi firkálmányaimmal ellentétben Doriánnak annyi - mellesleg óriási -, előnye van, hogy már alapból történetvázlatra írtam, külön pontokra szedve a fontosabb jeleneteket. Úgyhogy legalább nagyjából tudom, miket kéne leírnom. Na de hogy írjam le olyan ütősen, hogy drága kis országunkba egy kiadó azonnal rákattanjon? Bár azért abban reménykedem, hogy a "pszichopata tinédzserek csöveseket ölnek Budapest utcáin" kellőképpen figyelemfelkeltő.

Na jó, megyek figyelemfelkeltő mondatokat összerakni.

Ma írtam. Azért ez már teljesítmény. Igazából persze nem az. Majd az lesz teljesítmény, ha holnap is írok, meg holnap után is, sőt, még egy hétre rá is. Na, az már valami lesz, de azért valahol el kellett kezdeni.

 Ez igazából csak így magamnak:

11:04-11:33

13:40-15:17

Ez volt az az időtartam, amit jóformán teljesen az írásnak szenteltem, mondjuk ebbe beletartozik egy újabb adag, pszichopátiáról szóló cikk elolvasása, aminek hála újfent rájöttem, hogy az égvilágon semmi pszichopátiára utaló vonásom sincs, Adam viszont egyszerűen tökéletes.

1. Felszínes báj, sima modor
2. Túlzott önértékelés
3. Stimuláció iránti fokozott igény, unalomra való hajlam
4. Patologikus hazudozás
5. Átverés, manipulativitás
6. Megbánás és bűntudat hiánya
7. Sekélyes érzelmi élet
8. Ridegség, az empátia hiánya
9. Parazita életstílus
10. Rossz viselkedéses kontroll
11. Kicsapongó szexuális viselkedés
12. Korai viselkedési problémák
13. Reális, hosszú távú célok hiánya
14. Impulzivitás
15. Felelőtlenség
16. A saját tettek iránti felelősségvállalásra
való képtelenség
17. Több rövid távú kapcsolat
18. Fiatalkori bűnelkövetés
19. Feltételes szabadlábra helyezés megsértése
20. Többféle bűncselekmény elkövetése
(Hare, Psychopathy Check-list-Revised (PCL-R), forrás: x)

Most komolyan, ennél jobban én sem tudtam volna összeszedni Adam alaptulajdonságait. Mondjuk ezt a blogot többek közt azért is kezdtem el, hogy végre ne csak Adamről beszéljek, aztán már megint itt tartok. Úgyhogy megyek, megpróbálom még nyúzni kicsit Doriánt. Még mindig meglepően motiváltnak érzem magam.

10:42 van, és már megint tudom, hogy egyszerűen nem kezdek semmit az életemmel. Úgyhogy megint eldöntöttem, hogy ezen ideje változtatni. Azt tudni kell rólam, hogy ezt hetente minimum egyszer eldöntöm.

De ez most más lesz.

Persze mindig ezt mondom.

De most tényleg más, mert van egy blogom, és most itt fogadom meg, hogy hetente minimum hat nap foglalkozni fogok az Önmegvalósítás sztorival. Ha csak egy bekezdésnyit, akkor annyit, de valamennyit dolgozok rajta! Komolyan. Most teljesen komolyan. Kérlek, kövezzetek meg érte, ha mégsem! Vágjátok csak a képembe, hogyha nem dolgozok rajta, akkor tényleg nem lesz kész soha, én pedig soha semmit sem fogok elérni az életben.

Írhatok mást is, írhatok, amit csak akarok, csak Dorián vigyem már végig!

És minden egyes nap kanyarítok ide valami szösszenetet arról, hogy mégis mi a francra sikerült jutnom. Lehet, hogy praktikusabb lenne Facebook-ra, mert úgysem ódákat fogok zengeni, de az majd még közben kialakul. A lényeg az, hogy most beindítok valami jó kis emós lejátszási listát, és írok. Nem, nem ezt a hülye bejegyzést ragozom tovább, nem is egy újabb sztorihoz írok vázlatot, hanem Doriánnal foglalkozom.

Most.

Most már tényleg.

Hogyan lett belőlem sorozat- és kéjgyilkos? Azt hiszem illendő ott kezdenem, hogy négyéves koromig apám rendszeresen kiosztott egy-két pofont anyámnak meg nekem is, és az orvosok előszeretettel vezették vissza erre a szociális gondjaim. Nos, lehet benne valami, megcáfolni legalábbis nem tudom, az viszont biztos, hogyha minden gyerek nekiállna csöveseket mészárolni, aki otthon kap néhány véraláfutást, akkor a Föld lakossága nem lépte volna át a hétmilliárdot. Úgyhogy inkább máshonnan kezdeném a történetet.

A WestEnd vízesése előtt támasztottam a korlátot, az állott szagú víz csobogása egybeolvadt a plázában hömpölygő tömeg zsibongásával, férfiak, nők, fiatalok, öregek, kisbabával a hátukon, ölebbel a karjukon. Amíg én émelyegve szemléltem a forgóajtón betóduló emberáradatot, a mellettem várakozók a telefonjukba temetkeztek. Én is újra az enyémre pillantottam: Adam tíz perce írt, hogy öt percet késni fog.

Mellém vetődött egy tizenéves pár, fagylalttal a kezükben, a lány rózsaszín tölcsérből nyalogatta a csokibarna gombócot, miközben a fiú esetlenül simogatta a lány derekát. Epekedve vágytam valami hűsítőre, pedig úgy reszkettem, mint negyvenfokos lázasan.

A vízesés hirtelen hangosabba zubogott, mire óriásit ugrottam ijedtemben, a légszomj pedig egyre elviselhetetlenebbé vált, mintha az éltető oxigént magába nyelt volna a pláza organizmusa. Péksütemény illat, pára, beszélgetésfoszlányok. Villódzó fények jelentek meg a szemem előtt, amiről először azt hittem, a szemközti üzlet táblája vibrál, aztán rádöbbentem, hogy menten elájulok, ha nem jutok ki innen.

Egyszerűen nem sikerült értékelést írnom Philip K. Dick: VALIS könyvéhez, novella lett belőle.

* 

Aline még nem veszítette el teljesen a kapcsolatot a valósággal. Ha szerencsénk van, talán soha nem is fogja.

Aline nagyjából tizennégy éven át várta, hogy Isten megszólítsa, elvégre Istennek léteznie kellett, hiszen Aline minden egyes vasárnap az erről szóló történeteket hallgatta a templomban. Isten létezik, Krisztus létezik, ott a teste, ott a vére, és ha imádkozunk hozzá és figyelünk rá, meghalljuk a szavát. Aline beszélt hozzá, nem is keveset, mert Isten Van, figyel, és meghallgat.

De Isten csak hallgatott.

Aztán jött a magyarázat, hogy hát természetesen Isten nem úgy válaszolgat, mint egy ember, nem fog összefüggő mondatokat mondani, csak sugalmaz. Aline kicsit csalódott ettől az információtól, de összességében beletörődött a dologba, elvégre ki volt ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a Világ működését?

Meghalt macskák, meghalt nagyszülők, mindez nem okozott különösebb traumát Aline-nek, hiszen aki meghal, az a Mennyországba kerül és elnyeri az Örök Boldogságot, tehát Isten nem ölhet gonosz céllal. Isten van és Isten Jó.

Aline a mai napig nem tudja – és én sem tudom –, hogy mi okozta számára a traumát, ami miatt a valóságok elkezdtek összecsúszni. Azóta viszont azzal tölti a szabad idejét, hogy túlvilági entitásokkal cseverészik. Démonok, szellemek, istenek, fantázialények, teljesen mindegy, milyen jelzővel illetjük őket, a lényeg, hogy Vannak és beszélnek Aline-hez. Aline pedig boldogan válaszol.

Ez a novella Ivenn molyos kihívására készült, a promptért is neki jár a köszönet. :)

A Pokol palotájának előcsarnokában várakoztam két alacsonyrendű démonnal az oldalamon, és a zárt bronzkapun tekergő emberalakokat tanulmányoztam. Egészen új darab, kevesebb, mint száz éves, és úgy tudom, apám egy emberrel készíttette. Ez megmagyarázza, hogy miért törpült el az impozáns bejárat a kísérőim mellett. Persze nekik én is csak a térdükig értem.

Amikor megtudtam, hogy apám hívat, azonnal rohantam, félbehagyva Stuart Jennings lelkének gyötrését, aki alig élt tizenkilenc évet, de túl volt egy családi ház felgyújtásán, többtucat ember megsebesítésén és négy nő megerőszakolásán. Abból kettőt meg is ölt. Éppen a másodikat ásta volna el egy erdőben, amikor rájött, hogy a hullát már a gondosan kiválasztott helyre vonszolta, viszont az ásót a kocsiban hagyta. Visszaballagott hát a koromfekete út szélén álló autójához, és amikor nyitotta ki a csomagtartót az ásóért, egy részeg motoros keresztülhajtott a csigolyáin, a nyakát sem kímélve.

Azonnal lestoppoltam magamnak Stuart Jennings kínzását. Mindig örülök a húsz év alatti korosztálynak, van bennük valami üdítő. Szórakoztatóan nehezen fogadják, hogy tényleg a Pokolba kerültek, és rengeteg izgalmas dolgot tudnak sikoltozni arról, hogy mi a jelenlegi helyzet Földön.
Miközben én a mobiltelefonokról és a tetoválásairól faggattam, Stuart Jenningsnek újra és újra át kellett élnie, amit nevelőapja tett vele kiskorában.
Gyűjtöm a tetoválásokat, egész szép kis falam van már belőlük az Özvegyek könnye tó partján. Különösen nagy kedvenceim a járműveket ábrázoló, lehetőleg színes tintával készült alkotások. Egyszer elkezdtem a csontpiramisom mellett, szintén csontokból építeni egy űrhajóformájú tákolmányt, egész jól nézett ki, habár rajtam kívül kevesen értékelték.