Hogyan lett belőlem sorozat- és kéjgyilkos? Azt hiszem illendő ott kezdenem, hogy négyéves koromig apám rendszeresen kiosztott egy-két pofont anyámnak meg nekem is, és az orvosok előszeretettel vezették vissza erre a szociális gondjaim. Nos, lehet benne valami, megcáfolni legalábbis nem tudom, az viszont biztos, hogyha minden gyerek nekiállna csöveseket mészárolni, aki otthon kap néhány véraláfutást, akkor a Föld lakossága nem lépte volna át a hétmilliárdot. Úgyhogy inkább máshonnan kezdeném a történetet.

A WestEnd vízesése előtt támasztottam a korlátot, az állott szagú víz csobogása egybeolvadt a plázában hömpölygő tömeg zsibongásával, férfiak, nők, fiatalok, öregek, kisbabával a hátukon, ölebbel a karjukon. Amíg én émelyegve szemléltem a forgóajtón betóduló emberáradatot, a mellettem várakozók a telefonjukba temetkeztek. Én is újra az enyémre pillantottam: Adam tíz perce írt, hogy öt percet késni fog.

Mellém vetődött egy tizenéves pár, fagylalttal a kezükben, a lány rózsaszín tölcsérből nyalogatta a csokibarna gombócot, miközben a fiú esetlenül simogatta a lány derekát. Epekedve vágytam valami hűsítőre, pedig úgy reszkettem, mint negyvenfokos lázasan.

A vízesés hirtelen hangosabba zubogott, mire óriásit ugrottam ijedtemben, a légszomj pedig egyre elviselhetetlenebbé vált, mintha az éltető oxigént magába nyelt volna a pláza organizmusa. Péksütemény illat, pára, beszélgetésfoszlányok. Villódzó fények jelentek meg a szemem előtt, amiről először azt hittem, a szemközti üzlet táblája vibrál, aztán rádöbbentem, hogy menten elájulok, ha nem jutok ki innen.

Egyszerűen nem sikerült értékelést írnom Philip K. Dick: VALIS könyvéhez, novella lett belőle.

* 

Aline még nem veszítette el teljesen a kapcsolatot a valósággal. Ha szerencsénk van, talán soha nem is fogja.

Aline nagyjából tizennégy éven át várta, hogy Isten megszólítsa, elvégre Istennek léteznie kellett, hiszen Aline minden egyes vasárnap az erről szóló történeteket hallgatta a templomban. Isten létezik, Krisztus létezik, ott a teste, ott a vére, és ha imádkozunk hozzá és figyelünk rá, meghalljuk a szavát. Aline beszélt hozzá, nem is keveset, mert Isten Van, figyel, és meghallgat.

De Isten csak hallgatott.

Aztán jött a magyarázat, hogy hát természetesen Isten nem úgy válaszolgat, mint egy ember, nem fog összefüggő mondatokat mondani, csak sugalmaz. Aline kicsit csalódott ettől az információtól, de összességében beletörődött a dologba, elvégre ki volt ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a Világ működését?

Meghalt macskák, meghalt nagyszülők, mindez nem okozott különösebb traumát Aline-nek, hiszen aki meghal, az a Mennyországba kerül és elnyeri az Örök Boldogságot, tehát Isten nem ölhet gonosz céllal. Isten van és Isten Jó.

Aline a mai napig nem tudja – és én sem tudom –, hogy mi okozta számára a traumát, ami miatt a valóságok elkezdtek összecsúszni. Azóta viszont azzal tölti a szabad idejét, hogy túlvilági entitásokkal cseverészik. Démonok, szellemek, istenek, fantázialények, teljesen mindegy, milyen jelzővel illetjük őket, a lényeg, hogy Vannak és beszélnek Aline-hez. Aline pedig boldogan válaszol.

Ez a novella Ivenn molyos kihívására készült, a promptért is neki jár a köszönet. :)

A Pokol palotájának előcsarnokában várakoztam két alacsonyrendű démonnal az oldalamon, és a zárt bronzkapun tekergő emberalakokat tanulmányoztam. Egészen új darab, kevesebb, mint száz éves, és úgy tudom, apám egy emberrel készíttette. Ez megmagyarázza, hogy miért törpült el az impozáns bejárat a kísérőim mellett. Persze nekik én is csak a térdükig értem.

Amikor megtudtam, hogy apám hívat, azonnal rohantam, félbehagyva Stuart Jennings lelkének gyötrését, aki alig élt tizenkilenc évet, de túl volt egy családi ház felgyújtásán, többtucat ember megsebesítésén és négy nő megerőszakolásán. Abból kettőt meg is ölt. Éppen a másodikat ásta volna el egy erdőben, amikor rájött, hogy a hullát már a gondosan kiválasztott helyre vonszolta, viszont az ásót a kocsiban hagyta. Visszaballagott hát a koromfekete út szélén álló autójához, és amikor nyitotta ki a csomagtartót az ásóért, egy részeg motoros keresztülhajtott a csigolyáin, a nyakát sem kímélve.

Azonnal lestoppoltam magamnak Stuart Jennings kínzását. Mindig örülök a húsz év alatti korosztálynak, van bennük valami üdítő. Szórakoztatóan nehezen fogadják, hogy tényleg a Pokolba kerültek, és rengeteg izgalmas dolgot tudnak sikoltozni arról, hogy mi a jelenlegi helyzet Földön.
Miközben én a mobiltelefonokról és a tetoválásairól faggattam, Stuart Jenningsnek újra és újra át kellett élnie, amit nevelőapja tett vele kiskorában.
Gyűjtöm a tetoválásokat, egész szép kis falam van már belőlük az Özvegyek könnye tó partján. Különösen nagy kedvenceim a járműveket ábrázoló, lehetőleg színes tintával készült alkotások. Egyszer elkezdtem a csontpiramisom mellett, szintén csontokból építeni egy űrhajóformájú tákolmányt, egész jól nézett ki, habár rajtam kívül kevesen értékelték.