Negyven nap után, nem azt mondom, hogy feladtam, de... Egy kis szünetet iktatok be. Igen, igen, tulajdonképpen feladtam. Ez van. Kell egy kis szabadság Doriántól. KELL. Viszont kicsit több, mint egy hét múlva kezdődök a NaNoWriMo, úgyhogy nem lesz mese, folytatni fogom! De most kiveszek egy kis szünetet. Ez persze nem azt jelenti, hogy félrerakom a sztorit, egyszerűen csak elengedem ezt a görcsös minden nap írok dolgot. Igazából már most érzem, hogy jót tesz, mert így sokkal többet gondolkodom rajta.

A lényeg, hogy a NaNo-n megírom azt a bizonyos hátralévő néhány oldalt, közben pedig újra olvasom az egészet. Megint. Mert abból sosem elég. 

Új mániám viszont a pszichológia. De annyira, hogy el is kezdtem egy online angol kurzust, ami meglepően durvább, mint amire számítottam. Mindenkinek ajánlani tudom, hogy böngésszen a coursera.org-on! Az "Introduction to Psychology" kurzus például elképesztően igényes, ráadásul ingyenesen is végignézegethetők a videók! És örülök, mert egész jól megy ez a "tudományos angol" is, szóval nagyrészt csak azokat a szavakat nem értem, amiket magyarul sem értenék. 

Meg kell tudnom, miért működik Dorián máshogy. Legalább felületesen. Mert az, hogy gyerekkorában bántalmazták, rohadtul nem elég. Nekem a kémia kell. És ahhoz, hogy tudjam, mi van a pszichopatákkal meg szociopatákkal, először azt kell megtudnom, hogy úgy egyébként nagy általánosságban az emberekkel mi van.

Dan Wells pedig megnyugtatott, hogy nincs abban semmi furcsa, ha érdekli az embert az ilyesmi. És tényleg nincs benne semmi furcsa. Minél többet akar tudni az ember, annál jobb. Hát nem? De. 

Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem csak és kizárólag Dorián érdeme, hogy most az emberi agy és idegrendszer működéséről nézek videókat... Békésen sétáltam hazafelé, miközben Raven éppen Claud és Cyran előtt állt a feketemárvány teremben, és a két "új jómadár" éppen azt magyarázták Ravennek, hogy az egész univerzumnak szüksége van végre egy szilárd rendre, mert ami most van, az nagyon nem állapot (pl. Nick világról világra ugrálva pusztít el mindent, ami az útjába kerül és eddig még senkinek sem sikerült megállítania... Bár Raven nem is annyira dolgozott rajta...)
Claud és Cyran egy új uralkodóról beszéltek, mire Raven rákérdezett, hogy ugyan már miről van szó. Claud és Cyran pedig megmutatták Ravennek A Soren-t. Soren sokkal inkább mi, mint ki, valami mesterséges intelligenciaféle. "Műelemzés" szempontból nézve Soren igen erős megnyilvánulása annak, hogy mekkora hatással vannak a rám a Philip K. Dicktől olvasottak. 

Úgyhogy kezdődjön a móka!

Elérkezett a pillanat, hogy a "heti hat nap" címet lehet, hogy le kéne szedni, mert szétcsúsztam az írásban, és bár órákon át agyaltam azon, hogy mi a gond ezzel a sztorival, írnom nem sikerült.

Ma azonban jött a megvilágosodás, hogy nem is Doriánnal van a baj, hanem egyszerűen azért nem tudom megírni a végét, mert képtelen vagyok átérezni, amit ő érez. Ami egyrészt ugye teljesen egészséges, hiszen nem szándékozom senkit elrabolni és egy pincébe zárni, na de hogy még elképzelni se tudjam, az frusztrálja az egóm. Elég sok mindent el tudok képzelni, na de hogy pont egy ilyennél ütközzek falba...! 

Végül kilyukadtam ott, hogy túl felületes a sztori, úgyhogy belevetettem magam a pszichológiába. Oké, konkrétan egy órája merültem bele a pszichológiába. Nincs mese, melózni kell! Dan Wells gyakorlatilag a netről megtanulta, hogyan kell bebalzsamozni egy hullát, hát nehogy már bármi egy írópalánta útjába álljon! Mindig is akartam pszichológiát tanulni, hát itt a tökéletes alkalom! Nem tudom most éppen melyik neuronom merre mozgolódik, de az biztos, hogy felpörögtek. Egész jó hatással van rám a kialvatlanság.

Újra nekiestem a sztori elejének, hátha onnan sikerül visszakaparnom az egészet.

Dorián fecseg, mondja, mondja, lelkesen mesél, egész bájos szerintem, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy szórakoztató... De szép lassan az egész elbeszélés szétcsúszik. Dorián csapong, lényeges dolgokat nem fejt ki, mást meg szájbarágósan magyaráz. Nem tudom mit kezdjek vele. Egyrészt úgy érezném hitelesnek, ha meghagynám a spontánságát, másrészt viszont... Szeretnék végre valami "irodalmilag" elfogadhatót összeeszkábálni. 

Rendben, nem ezen kéne szenvednem, amikor továbbra sincs meg a történet vége, de muszáj kicsit eltávolodnom a végétől, hátha egyszer végre előkerül.

Nem tudom kit áltatok, eddig egyetlen történetemnek sem lett meg a vége...

Pedig ha könyv lesz, kell egy utolsó mondat. Ezért: 

"Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét."

- Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Annyira, annyira magába bolondított ez A Mester és Margarita (khm, khm, Woland bolondított magába...). Őrült írók. Démonok. Sátán. Jézus. Minden ami kell, 425 oldalon keresztül. És vége.

Pénteken egész jól sikerült írogatnom, ma pedig még új jelenetet is, nem mondom, hogy száguldok, de azért halad a dolog, csak nem tudom, hogy mennyire kéne bő lére ereszteni azt a részt, aminél most tartok... Ilyenkor érzem, hogy nagyon-nagyon nagy szükségem lenne egy szerkesztőre. 

Viszont... Az a helyzet, hogy technikailag elbuktam ezt a saját kihívást. De ne áruljátok el senkinek! Folytatni akarom! Tegnap nem sikerült írnom. Délutántól estig programom volt, de ez nem kifogás, és... Az jó kifogás, hogy "összehozott" az élet egy kicsit ijesztő olvasóval? (Oké, Adam hozott össze vele. ) Arra azért nem voltam felkészülve, hogy már bármiféle regény megjelenésem előtt konkrétan fenyegessenek. Mondjuk Doriánra kell is edződnöm, mert ha azt egyszer kiadják könyvben, akkor aztán bőven fogok kapni jéghideget a nyakamba a témája miatt, az biztos... De valahogy Chuck Palahniuk, Bret Easton Ellis, Stephen King és mindenki más is túlélte az ilyesmit, csak... Azért mégsem felemelő értés, ha fenyegetik az embert a sztorijának és karakterének hála, ráadásul nem hiszik el, hogy egy sztori, nem pedig a valóság. Egy ilyet olvasni lenne jó, nem átélni! Majd egyszer talán ezt is megírom.

Na jó, siránkozás helyett megyek vissza írni. (Nem, nem sikerült, folytatom a nyafogós blogolást...)

Tegnap nem írtam, mert Claud és Cyran... 

Itt még nem is szenvedtem arról, hogy mennyire szükségem van új karakterekre. 

Nagyon szükségem lenne. 

De közben meg nagyon-nagyon be kell fejeznem Dorián, és az előző bejegyzésem óta kicsit helyreálltak a sztoriban a dolgok, de még mindig nem mondanám, hogy "megy". 

Nem szeretem ezt a részt. És nem azért nem szeretem, mert éppen azon szörnyülködöm, hogy miért írok ilyen beteg dolgokat, hanem mert... Egyszerűen csak nem sikerül jól megírnom.

"Normál esetben" (Adam blogján pl...) ilyenkor szokott az lenni, hogy hagyom a francba az egészet, és belekezdek valami másba. Persze az most sem ártana, ha mondjuk valami novellát össze tudnék rakni, de... Igen, igen, az önsajnálat az megy. Mind mindig. 

Úgyhogy akkor nézzük, miket ajánlanak a "writer’s block"-on való túllendüléshez:

1. Dolgozz valami más projekten. (Rajzolás, festés, vers írás...)

Ma már rajzolni is próbáltam... Oké, inkább csak firka volt. Nem mondanám túl elmélyültnek. Oké, akkor festek valamit. (Nem tudok festeni.)

Ma nem ment olyan húde jól az írás, mert néha megesik, hogy az élet produkálja a legelképesztőbb dolgokat.

De azért igyekszem magam összekaparni írásilag, csak hiába a Kamillás karakterinterjú, Kamilla valahogy nem áll össze.Meg így a végére Dorián is mindig szétcsúszik. Július 15. óta nincs meg a sztori vége. Még jó, hogy ilyen pontosan tudom.

Nem áll össze, nem áll össze, és ez a legőrjítőbb. Illetve meg vannak az események, de nem tudom leírni, nem tudom jól leírni, nem tudom Dorián hangján leírni, és ez bizony azt jelenti, hogy valahol kisiklott a történet. Ezen nincs mit szépíteni. Úgyhogy kénytelen leszek akár órákat is ülni fölötte, hogy jöjjön az a bizonyos "Aha!".

Oké, ez az idézet pont jókor jött.

Tehát akkor megyek, és kiszenvedek magamból néhány szót, hátha valamelyik használható lesz.

Írom tovább, mi mást csinálnék.

Kamilla és Adam találkozik. Spoiler. Mondjuk akkor már az nagyobb spoiler volt, hogy egyáltalán van Kamilla.

Kamilla és Adam nem akar egymás mellett működni.

Micsoda meglepő fordulat...

A bosszantó az, hogy még nem sikerült elkapnom azt a hangulatot, amikor együtt szerepelnek. Nincs meg az a... Az a nem tudom mi, de valami hiányzik.

Tegnapra is átnyúlt még a jól-írás, ma egy kicsit alábbhagyott a dolog a Westworldnek hála, amire annyira rápörögtem, hogy némileg erőszakkal kell magam visszalökdösnöm a budapesti elmebeteg fiatalok világába...

Viszont történelmi pillanathoz érkeztem, újra egy doksiban van az átírt teljes első és második rész eleje. A jelenlegi állás: 

54 145 szó (ami kevés, ha azt vesszük példának, hogy a Harry Potter első kötete 76 ezer szó körül van, és az azért nem egy hosszú könyv...)

134 A/4-es oldal (ami ugyebár nem könyv formátum...)

24 fejezet

És még 3500 szónyi megírt folytatás van, ami lássuk be, egy nagy nulla. 

Úgyhogy most, hogy összeért a két rész, újra módszert kell váltanom, és rohadt gyorsan elkezdeni írni a befejezést. Már mint le van már írva egy befejezés, de az... Hát, az nem jó. Tehát lassan ki kell másznom a javítás "kényelméből", összekaparni magamat és Doriánt is, és írni... De amikor már én érzem azt valamiről, hogy túl durva... 

Tud valaki olyan sztorit, ahol az elrablás, pincébe zárás, stb. az fogva tartó szemszögéből íródott?

Már a trailert elnézve sejtettem, hogy szerelem lesz ez a sorozat, mert hogy ne lennék odáig valamiért, ami arról szól, hogy kreálnak egy világot, ahova bemehetnek az emberek turistáskodni, az ott élők pedig azt hiszik, hogy az a valóság!

Trónok Harca óriási sikerén felbuzduló, nagy költségvetésű, Anthony Hopkins-szal előrukkoló sorozat, tehát elég nagy esély volt rá, hogy valami jó fog belőle kisülni.

Ráadásul már a második rész is közprédára került, még mielőtt hivatalosan megjelent volna.

A sorozat alapsztorija pont nekem való, az első két rész tökéletesen arról szólt, amire a trailer alapján számítani lehetett, hiszen az androidoknak minden történetben pont az a lényege, hogy öntudatra ébredjenek és elkezdjenek fellázadni a teremtőjük ellen. És nézzenek oda, van egy olyan android is, aki azért kattant be, mert túl sokszor törölték a programját majd adtak neki új személyiséget és ezek az emlékek elkezdtek keveredni… Khm, khm, mintha ilyesmit már „láttam” volna valahol… Ettől függetlenül persze szuper szál. Vagy éppen emiatt tetszik ennyire.

Még csak elég felületes információkat kapunk Wesworldről, de az összetettsége már heveny nyáladzásra késztet. A rengeteg élvhajhász Wesworld vendég mellett az eddig névtelen, fekete ruhás látogató érdekel a legjobban, aki már a világ „legnehezebb szintjén” játszik, és szépen oldogatja meg a rejtélyeket. Na meg azért néha megerőszakolja a főszereplő csajt, mert hát miért ne…

Nem mondom, bőven vannak az én ízlésemhez már túlságosan hatásvadász elemek, de hát miért is ne?

A karakterek egytől egyig szuperek, a trailerben azt hittem, hogy Dolorest utálni fogom, és kicsit mondjuk utálom is az idióta „az élet szép” programja miatt, de mégis tökéletesen érthető, hogy valaki ilyen lányt alkotott. Dolores a Mary Sue karakter tökéletes megtestesítője és hát miből lehetne látványosabb jellemfejlődést és drasztikus elborulást kihozni, mint a világ legszebb, legmosolygósabb, legpozitívabb lényéből.

Loganbe természetesen instant beleszerettem, kezdve ott, hogy „Te jó ég ez Dorián!”, mármint tényleg Dorian Gray a 2009-es filmből. Ráadásul egy egoista, beképzelt, biszex, „majd én megmutatom neked, milyen az igazi éned” karakter, szóval… Úgyis lesz még bőven szerepe!

Másik nagy kedvenc Lee Sizemore, aki kétségbeesetten próbálna jó sztorit összehozni a világhoz, de úgyis csak leoltják szegénykét.

A „tejes gyilkost” sajnálatos módon leselejtezték, pedig ha Westworldbe mennék, akkor tuti a hozzá hasonló vadállatok körül sündörögnék.

Ja igen, mert itt a lényeg, hogy aki Westworldbe megy szórakozni, annak ott semmi sem árthat. Testileg legalábbis.

És itt jön a kérdés, hogy mi a francot kezdenék magammal, ha tényleg elmehetnék Westworldbe? Mondán, hogy ráakaszkodnék Loganre, de az a baj, hogy ő nem szereplő, hanem szintén ember, szóval nem jöhet össze a dolog. Keresnék valami elborult elméjű törvényen kívülit, és őt nyaggatnám, hogy mutassa körbe a világot. Persze erre a célra Teddy-t alkották meg, de ki a csudának kéne Teddy? Mondjuk így könnyen nagy a szám. Ha tényleg bejuthatnék Wesworldbe az a szomorú helyzet, hogy tényleg Dolores vagy Teddy kéne nekem, hogy ne pánikoljak be az egésztől. Mármint ha tényleg leszállnék a vonatról és ott lennék a vadnyugaton, egyedül, ismerősök nélkül, hát akkor… Fogalmam sincs, mit csinálnék. Elkezdenék prédikálni, hogy „Azt a rohadt, ti tényleg nem tudjátok, hogy nem vagytok igaziak, pedig aaaannnyira igazinak tűnik az egész!”. Pedig nagyon is igaziak.

Igazából nem különösebben az izgat, hogy Én Wesworldbe menjek.

Az izgat, hogy csinálják meg az én karaktereimet is legalább ennyire igazira! Ő majd ellesz helyettem is a világban!

Nem kellett sokat dolgoznom rajta, hogy feltűnjön egy fickó… Persze esélytelen, hogy én a következő néhány évben westernt írjak, de ki érdekel? Rám fért már a egy kis változatosság.

Ma nagyon-nagyon jól haladtam! Ilyenek a jó napok! Ráadásul szép lassan (talán már holnap) elérek az első rész végére, szóval összekapcsolhatom a második résszel. A nagy összekapcsolás igazából annyi, hogy egy doksiba rakom majd őket. 

A Mester és Margaritát olvasom és teljesen bele vagyok szerelmesedve, és nagyon mélyen érintett az a jelenet, amikor a Mester a tűzbe hajította a kéziratát... Igazából még csak a könyv 30%-ánál tartok, de már nagyon mélyen érint az egész könyv és egészen biztos vagyok benne, hogy ennek lesz valami hatása Doriánra is. Még fogalmam sincs, hogy milyen, de valami lesz, az biztos. 

Néha úgy érzem, félek ettől a szartól, amit írok. De nem ma.

Hétfőn nem szárnyaltam, tegnap pedig annyira fel voltam töltődve energiával, hogy egyszerűen képtelen voltam írni.

Azért hétfőn összehoztam a napi ezrest, a tegnapi nap pedig kimaradt, mert ez ment a fejemben, és nem tudtam miatta írni. Vagy inkább nem akartam... Ebbe nem szabad Doriánt belekeverni. Nagyon nem.

Ma eddig megint jól ment, remélem, fog menni még jobban is.

Mindenesetre a Get Scared szinte mindig tökéletes zenei aláfestés ehhez a sztorihoz.

Még a tegnapról jut eszembe, hogy "emóbb vagyok, mint amikor emo voltam". (Sosem voltam emo, nagyon-nagyon kiértem ám magamnak ezt a sértő jelzőt.)

Ui.:Teljesen hihetetlen, de már egy hónapja csinálom ezt a "kihívást"! És az van, hogy büszke vagyok magamra, mert TÉNYLEG csak hetente egy napot hagytam ki.